KISKUNSÁGI NEMZETI PARK

A Duna-Tisza köze egykor változatos természeti képeit ma is felfedezhetjük a Kiskunsági Nemzeti Park védett területein. A természeti és néprajzi értékek ötvözetei az alföldi gazdálkodás kultúrköréhez kötődnek. Ezek megőrzése, hosszú távú fenntartása és bemutatása a nemzeti park egyik legszebb feladata. A nemzeti park változatosságát és fajgazdagságát mozaikos felépítésének köszönheti, mivel a területei különböző táj- és élőhely típusokat jelenítenek meg. Ez a mozaikos felépítés magába foglalja azt a több évszázados tájhasználatot is, mely a Duna-Tisza köze összefüggő természeti képét megbontotta. A Kiskunsági Nemzeti Parkot 1975-ben alapították. Ma a nemzeti park igazgatósága kilenc különálló nemzeti parki egység, két tájvédelmi körzet és tizenhét természetvédelmi terület felügyeletét és kezelését látja el 76.000 hektár kiterjedésű területen.

A 48.000 ha nagyságú nemzeti parki törzsterületek többségükben Kecskeméttől nyugati-délnyugati irányban a Homokhátságon és a Duna mentén fekszenek. A nemzeti park területének kétharmad része Bioszféra Rezervátum, a szikes tavak és a Kolon-tó pedig a Ramsari egyezmény alapján nemzetközi jelentőségű vadvizes élőhely. E két diploma nemzetközi elismerését is igazolja az itteni természeti értékeknek.
A síksági tájtípusokon elterülő védett területek karakterükben jól elkülönülnek egymástól. A Duna-menti síkságon fekvő szikes területek a tökéletes síkságok jellegzetes példái. Ettől keletre, a már magasabban fekvő Homokhátság szélformázta vonulatai húzódnak. A két előbbi terület határa mentén találhatók a hosszan elnyúló turjánvidék mocsarai. A Homokhátság keleti pereme már az Alsó-Tiszavidék egykori ártereivel találkozik. A Duna-Tisza köze déli részén a Bácskai löszplató nyúlványai és mély futású völgyei érintkeznek a kiterjedt homokterületekkel. A kultúrtájjá formálódott vidék védett területeinek élõhelyi adottságai sok érdekességet tartogatnak.

Fülöpházi homokbuckák (1992 ha)
Felszínalaktani szempontból két nagyobb egységre bontható terület. Nyugati részén változatos formakincsű buckavidék található. A futóhomokot az uralkodó (ÉNY-DK-i irányú) szelek rendezték a jelenlegi alakzatokba. Geológiai és geomorfológiai szempontból nagy jelentoségű, hogy a szél felszínformáló munkája még ma is megfigyelhetõ a fennmaradt részben mozgó homokbuckákon.
A buckavonulatokat homoki csenkeszes (Festuca vaginata), árvalányhajas (Stipa borystenica) nyílt homokpusztagyepek borítják, melyekben itt-ott megjelenik a boróka (Juniperus communis). Az itt élő növények jól alkalmazkodtak a szárazsághoz, pl. a naprózsa (Fumana procumbens), a homoki báránypirosító (Alcanna tinctoria), a kései szegfû (Dianthus serotinus), a homoki vértő (Onosma arenaria) és a homoki varjúháj (Sedum hillebrandtii). A buckaközökben serevényfüzeseket (Salix repens ssp. rosmarinifolia), a buckaoldalakon borókás-nyárasokat találhatunk.
Rovarfaunája a mostoha körülmények ellenére is gazdag. Ez a táplálékbázisa az itt együtt előforduló három gyíkfajnak: a homoki- (Podarcis taurica), a zöld- (Lacerta viridis) és a fürge (Lacerta agilis) gyíknak. Madarak közül említést érdemel az itt költő szalakóta (Coracias garrulus), a búbos banka (Upupa epops), a gyurgyalag (Merops apiaster) és a sárgarigó (Oriolus oriolus). A buckavonulat keleti részén a szél által kialakított medencékben szikes tavak (Hattyú-, Szappan- és Szívós-szék, valamint Kondor-tó) voltak, melyek a nyolcvanas évek aszályos idõjárása miatt kiszáradtak. A terület a természetvédelmi oktatásban jelentõs szerepet játszik. Itt mûködik a KNP legfontosabb oktatási központja.
A terület egy része jelzett turistautakon szabadon látogatható.

A Puszta keletkezése és története

"Véghetetlen puszta, roppant kerekség. A táj egész varázsa, a végtelen távlatok mélabús szépség. hatalmába ejt!" írták a külföldi sajtó képviseloi az 1930-as években a magyar pusztáról, melynek természeti varázsa, lenyugözo egyszerusége messze földrol idecsalogatta, s csalogatja ma is a látogatókat.
De vajon mit is lehet ebben az egyhangúságban csodálni?
Ha a magasból szemléljük a tájat, mintha egy óriási, színes gyepszõnyeget látnánk. Meglepõdünk változatosságán, a színek, árnyalatok sokaságán. A tarka szõnyeg foltjai a vegetáció egy-egy eltérõ egységei.
A csikorgóan hideg, hófúvásos tél után tavasszal hamar kizöldül a puszta, a zöld gyep lágyan hajladozik a szélben. Nyátelején piros pipacs, kék szarkaláb virít. Majd a fû vörös színû bugát vet, s a forróságtól lassan elsárgul minden: A repedezett talajú sziken csak néhány apró, félsivatagi növény él meg. Az erdõsávok még ekkor is zöldek, a tavak, mocsarak peremét dús nádasok, gyékények övezik. A kora õsz esõkkel nyíló õszirózsa és a sóbalia virágai újraszínezik a pusztát.

A nagy, mozdulatlan térbe a madárseregek mozgása visz életet. Számukra a halastavak nádasai, az erdõsávok jó fészkelõhelyet és bõ táplálékot biztosítanak. Számos, csak itt élõ madárritkasággal találkozhatnak a megfigyelõk. A Hortobágy mintegy 330 madárfajával a Kárpát-medence egyik legjelentõsebb madárrezervátuma. Itt halad át az észak-déli irányú egyik fõ madárvonulási út. Felejthetetlen látványa tavaszi, õszi vonulás idején a károgató darvak, vadludak kavargása. A Kiskunság ad otthont az ugartyúknak, székicsérnek, valamint Európa legnagyobb testû madarának, a túzoknak.
A ma ismert puszta Európa szerte egyedülálló képének kialakításában az elmúlt évszázadok során az embemek döntõ szerepe volt. Az õsi állapot hatalmas átalakuláson ment keresztül. A honfoglaló magyarok idejében az Alföld a Duna és a Tisza árhullámai járta, ligeterdõkkel, mocsarakkal, lösszel borított, termékeny terület volt, ahol virágzó települések fejlõdtek ki. A középkorban betörõ tatárok, majd a törökök pusztításai nyomán szinte teljesen elnéptelenedett a vidék. Késobb az erdõket felégették, a szeszélyes vízjárású folyókat gátakkal szabályozták, a homokot megkötötték, a vadvizeket eltüntették és külterjes állattartással próbálták hasznosítani a területet. Mindezzel megindult a föld kiszáradása, szikesedése, s kialakult a mai, rövid füvû puszta.
A pusztához elengedhetetlenül hozzátartoznak a legelészõ õsi magyar állatok, a szürkemarhák, pödrött szarvú rackajuhok, ménesek, mangalicák, fodros tollú ludak. A pásztorkodó ember az általa háziasított állatfajokat hosszú idõn át teljes egészében természetes körülmények között tartotta. Szilaj vagy rideg módon az állatok télen-nyáron a legelõn, a szabad ég alatt éltek. A rideg tartás hatására a természetes szelekció olyan, ma különösen értékes vérvonalak megmaradását és szaporodását tette lehetõvé, amelyek a legjobban alkalmazkodtak a szélsõséges éghajlati és táplálkozási viszonyokhoz.
Az állatokat terelõkutyáik segítségével a pásztorok õrzik, akik között sajátos rangsor alakult ki. A csikósok állnak az élen, majd a gulyások, a juhászok s végül a kondások következnek. Valamikor öltözködésükben, munkaeszközeikben is megmutatkozott ez a különállás. Fõ viseletük az ing, a gatya, a mellény, a kalap és a szûr. A Hortobágyon a kék, Bugacon máig a hagyományos fehér az uralkodó szín.

Külön említést érdemelnek a méneseket vigyázó csikósok, akik rendkívül közeli kapcsolatot alakítottak ki lovaikkal. A ló gazdája hû segítõtársa lett, õt soha cserben nem hagyta. A csikósok és lovaik ügyessége ma számos tanyán látványos, színvonalas lovasbemutatókon tekinthetõ meg.

A pusztai életforma egyszerûségét tükrözik a puritán, mégis megkapóan kedves tanyaépületek is. A természetes alapanyagokból épült, vert falú, muskátlis ablakú fehér házak valóságos ékszerként emelkednek ki a tájból. Sokukban ma barátságos pihenõhelyet, ízletes ételeket kínálva várják a megpihenni, a természet közelségét megismerni vágyó látogatókat.
A magyar puszta különlegesen sokoldalú természeti értékeinek megõrzésére két nemzeti parkot létesítettek. A Hortobágyi Nemzeti Park (1973) és a Kiskunsági Nemzeti Park (1975) természetvédelmi tevékenységének célja a terület felszíni képzõdményeinek, vizeinek, élõvilágának és tájképi értékeinek védelme, a hagyományos tanyasi életforma és gazdálkodás, az õsi jellegû háziállatfajták fenntartása. Az értékek és a tudatos munka elismeréseként a nemzeti parkok területét az UNESCO Bioszféra Rezervátummá nyilvánította, valamint a vizes élõhelyek egy részét a Ramsari egyezmény alapján nemzetközi jelentoségû, vadvizes élõhelyként tartják számon.